A háború után: 1946 - 1955

A világháború 1945-ben befejeződött és a fasiszta rezsim megbukott. A klub újra használhatta az Internazionale nevet. Az eredeti legelső címer is visszakerült a klubhoz egy kis módosítással (A színeket cserélték fel benne. A feketét a kékkel, és a fehéret az arannyal). A háború után az új játékosok készen álltak követni Meazzáékat, és újabb gólokkal, újabb győzelmekkel boldoggá tenni a szurkolókat. Az alábbi részben az 1946 és 1955 közötti tíz évről lesz szó.

1946-ban a csapat 4. lett a rájátszásban, majd következett két gyenge szezon. 1947-ben Benito Lorenzi (a képen) személyében új középcsatár érkezett, akinek a beceneve "poison" -méreg- volt, mivel gyilkos erejű lövéseitől rettegtek a kapusok. Tipikus volt az õ hírhedt toszkán "őszintétlensége" is. Igazi vezéregyéniség volt, egy nagyszerű barát. Meazza és Cevenini után minden idők harmadik legeredményesebb góllövője lett a bajnoki meccseket számolva. 1947-ben a klub elhagyta az Arena Civica-t és elkezdődött a San Siro korszak. Megosztva a Milan csapatával közösen használtuk Milánó legnagyobb labdarúgó stadionját. Ebben a szezonban tizedik, míg 1948-ban tizenkettedikek lett az Inter. Az 1947/48-as szezon több negatív csúcsot is megdöntött az Inter Serie-A történelmében. A legtöbb vereség zsinórban (5), a legtöbb vereség az egész szezonban (19), és a nyeretlenségi rekord (zsinórban 8 meccs: 5 vereség, 3 döntetlen).  A góllövőlista első 10 helyezettje között nem volt Interes, és csupán 67 gólt lőtt a csapat. (Összehasonlításképp a bajnok „Nagy Torino” 125 gólt lőtt, az utolsó Napoli pedig 50-et ebben a szezonban) Ezen a nyáron aztán igazolt a klub két remek csatárt. Az AS Roma csapatától a gólzsák Amedeo Amadeit, míg a párizsi Stade Francaisból a magyar balszélső Nyers Istvánt (a képen lent balra). Akkoriban a párizsi csapatot egy ismeretlen fiatal argentin edző dirigálta, akit Helenio Herrerának hívtak, később róla még lesz szó. Az igazolások beváltak. 1948/49-ben Nyers olasz gólkirály lett 26 góllal, míg Amadei a második 22-vel (Harmadik Mike (eredeti nevén Mayer) a Bologna magyarja lett, aki Nyers csapattársa volt a GANZ TE-ben még 1944-ben, ugyanúgy mint Kubala vagy Schubert)

Ezzel az 1949-es második hellyel indult el egy hat évig tartó jó széria. A következő szezonban egy kreatív svéd, Lennart Skoglund (a képen jobbra) érkezett, akinek "Nacka" volt a beceneve, Stockholm külvárosában született, őszinte ember, és igazi labdaművész volt, aki mindig vadul buzdította a társait. De minden bizonnyal Nyers volt a csapat húzóembere, a maga 182 mérkőzésén elért 133 góljával. A "hontalan ember" aki egy személyben volt Stefano, István és Etienne. Feltűnik a csapatban ekkor Enzo Bearzot is, az 1982-es Olasz szövetségi kapitány aki Bergomival VB-t nyer majd. 1950 és 1952 között két harmadik, és egy második helyet sikerült elérni. Az 1950/51-es szezonban már szinte mesébe illő 107 gólt lőttek a támadók, és azóta is rekordnak számító 27 meccset nyertek a bajnokság során.

1952-től Alfredo Foni (a képen) lett az edző, aki tökéletesítette a védekező "catenaccio" taktikát az olasz „A” ligában. A catenaccio eredetileg svájci találmány volt, amit a gyengébb csapatok alkalmaztak az erősebb csapatok ellen, mint egyedüli és utolsó reményt egy X-re. Foni ezt a taktikát ültette át az Inter játékába. A legenda szerint Foni svájci barátjától Karl Roppantól tanulta el és „chiavistelónak” nevezte. Ghiezi kapus előtt (akinek stílusára utalva kamikáze volt a beceneve) állt egy hátvéd (az egykori Triestina játékos Blason) neki az volt a feladata, hogy tisztán tartsa a területet és az arra tévedő támadókat szerelje. Blasont tartották a catenaccio mintapéldányának. Az õ eredeti helye a jobb oldal volt, de ilyenkor a jobbszélső középpályás Armano jött vissza az õ helyére. Így vált Blason liberóvá (vagy más szóval söprögetővé). Akkoriban ilyen liberót csak a Fiorentina csapatában láthattak a szurkolók az Interen kívül. Armano sok ide-oda mozgásának az lett az eredménye, hogy amolyan felfutó szélső védővé vált. Ő tekinthető e stílus előfutárának, amelyet később Facchetti tökéletesített jó 10 évvel később. Foni a technikás labdaművész Wilkes helyett Bruno Mazzát, egy romboló szűrőt tett a középpálya közepére. Egy olyat aki nem szórja el a labdákat hanem inkább összeszedi őket. Ezzel a szokatlan újszerű taktikával nyerte meg a csapat az 1953-as és az 1954-es bajnokságot. A jelszó az volt, hogy „akármennyi gólt kaphatunk, ha eggyel mindig többet lövünk.” Foni a védekezést szinte tökéletessé fejlesztette. Az 52/53-as szezonban mindössze 24 gólt kapott az Inter, míg a második Juventus is 40-et. Az Inter 1954-ben tehát duplázni tudott. Nyers pedig 1954-ben a csúcson hagyta el az Intert, igaz ekkor már sokat volt sérült. Ezzel a csapat sorsa is megpecsételődött, hiszen 1955-ben már csak nyolcadikok lettek, és egy új korszak vette kezdetét.

Az 1952/53-as bajnokcsapat:
Ghezzi - Blason - Armano, Giovannini, Giacomazzi - Neri, Mazza, Nesti - Lorenzi, Skoglund, Nyers

Az 1953/54-es bajnokcsapat:
Ghezzi - Padulazzi - Armano, Giovannini, Giacomazzi - Neri, Mazza, Nesti - Lorenzi, Skoglund, Nyers

Elnökök:
1942-55: Carlo Masseroni

Edzők:
1945-46: Carlo Carcano
1946:       Nino Nutrizio
1947-48: Giuseppe Meazza
1948:       Carlo Carcano
1948:       John Astley
1949-50: Giulio Cappelli
1950-52: Aldo Olivieri
1952-55: Alfredo Foni
1955:       Aldo Campatelli
1955-56: Giuseppe Meazza

Palermo - Inter 1952, Nyers lő éppen kapura

Következő rész